Az utóbbi néhány évtizedben a mozgókép műfaja egyre kedveltebbé és elterjedtebbé vált, mind a fiatalok, mind az idősebb generáció körében. Szerintem alig van közöttünk olyan személy, aki egy hosszú és nehéz nap után ne szeretne leheveredni a kanapéra egy kis rágcsálnivalóval felszerelkezve, hogy újra megnézze a kedvenc filmjét, vagy éppen egy jó sorozat legújabb epizódját. Egyesek szeretik eredeti nyelven nézni ezeket az alkotásokat, míg mások inkább a magyar változat mellett döntenek. De tudjuk egyáltalán, hogy mi minden kell ahhoz, hogy egy külföldi film szereplői magyar nyelven szólaljanak meg a képernyőn? Mit tudunk a szinkronizálás folyamatáról?
Nemrég a tudomásomra jutott, hogy közöttünk, VMG-s diákok között is van valaki, aki tudja ezekre a kérdésekre a választ. Ez az illető nem más, mint Kobela Kíra, aki fiatal kora ellenére már számos szinkronszerepet tudhat magáénak. Ebben az interjúban Kíra a szinkronizálás részleteiről és eddigi pályafutásáról mesél.
– Hogyan kerültél bele a színészet, a szinkronizálás világába? Hány évesen voltál először mikrofon mögött?
– Az úgy történt, hogy anyukám megtalálta Facebookon egy szinkronsuli oldalát, és gondoltam, hogy kipróbálom. Igazából semmi különleges sztorija nincs, ennyi történt. Az első szerepemet kilenc évesen kaptam.
– Amikor megkaptad az első szerepedet, akkor közvetlenül Téged hívtak, vagy részt kellett venned egy castingon?
– Engem hívtak, Faragó József (magyar színész, szinkronrendező – a szerk.) ajánlott egy Disney filmbe, a Vaianaba. Abban volt a legelső tömegszerepem. (A tömeg olyan szinkronfelvétel, amikor egyszerre több színésznek kell improvizálnia egy előre megadott szituációhoz igazodva. Ilyenek lehetnek például a kávéházi beszélgetések vagy a játszótéri zsivaj – a szerk.) Nagyon-nagyon emlékszem rá, hogy kik voltak a stúdióban, bár nem tudom, hogy hívták őket. Arra is tisztán emlékszem, hogy melyik stúdióban voltunk.
– Az eddigi szerepeid közül melyik az, amelyik a kedvenced, amelyikre a legbüszkébb vagy, és miért?
– Hát, talán az Annabell 3 az egyik kedvencem, mert nagyon-nagyon szeretem a horrorfilmeket. És az egyik olasz sorozat, az a neve, hogy Angela nővér nyomoz, abban már az idősebb hangomat használhatom, szóval azt nagyon szeretem.
– A legtöbb korunkbeli nem sokat tud a szinkronizálás folyamatáról. Tudnál esetleg egy kicsit mesélni, hogy hogyan zajlik egy ilyen felvétel?
– A legtöbbször úgy van, hogy a stúdió két részre van osztva. Van egy hangmérnöki és egy hangszigetelt szoba. A hangmérnökiben van a hangmérnök és maga a szinkronrendező, a hangszigetelt szobában pedig a színész. Körülbelül a stúdió közepén áll egy mikrofon. Ezen kívül szokott még lenni egy kottatartó állvány is, amire a szöveget teszik, ez általában egy elég vastag papírköteg. Van még három monitor, amiken megy a film. A képernyő bal alsó sarkában van a timecode (egy nyolc számjegyből álló számsor – a szerk.), amin pedig látjuk, hogy hol tart éppen a film. A kottatartó állványon van a szöveg, azon van feltüntetve, hogy ki kicsoda. A rendező elmondja neked, hogy melyik szereplőt kell játszanod, és akkor tudod, hogy az ő nevét kell nézned, és hogy az a karakter miket mond.
– Azt hallottam, hogy a papíralapú szövegkönyvet már kezdik felváltani a monitorra kivetített szövegek. Ezek szerint ez a valóságban még nincs így?
– Ez attól függ, hogy milyen a stúdió. Vannak a régebbi stúdiók, ahol még papíron van, és ez kicsit szerencsétlen néha. Ha például olyan a szöveg, hogy több lapon át tart, akkor közben nagyon halkan kell lapozni, hogy nehogy behallatszódjon a felvételbe. De egyébként vannak olyan helyek, ahol a párbeszédeket kivetítik egy külön monitorra. Az mondjuk sokkal könnyebb.
– Hogyan változtál meg a szinkronizálás hatására? Milyen képességeid fejlődtek?
– Hát, a hangom mindenképpen, sokat erősödött szerintem, főleg a sikításom. Szerintem az önbizalmam is növekedett, jó érzés, hogy ezt is tudom csinálni. Személyiségre nem hinném, hogy megváltoztam volna tőle.
– Könnyen össze tudod egyeztetni a színészkedést a sulival, a mindennapjaiddal?
– Persze, simán. Csak arra kell figyelnem, hogy mindig délutánokra essenek a felvételeim, de ilyenkor az edzéseimet és a zongoraóráimat is figyelembe kell venni.
– Meg szoktad nézni azokat a filmeket és sorozatokat, amikben szinkronizálsz? Milyen érzés a saját hangodat visszahallani a hangszórókból?
– Először nagyon utáltam magamat hallani, mert szerintem teljesen más a hangom a felvételeken, de most már kezdek hozzászokni. Viszont nem nagyon szoktam filmet nézni vagy tévézni, csak ha időm van rá, ami ritka. De ha elcsípek valamit a tévében, amin dolgoztam, akkor bele szoktam nézni.
– Előfordult már, hogy valaki a hangod alapján felismert?
– Igen, az elég gyakran van, hogy ismerőseim mondják, hogy „Abban a filmben nem Te szinkronizáltad ezt meg ezt a szereplőt?”, de azt hiszem, valamikor idén olyan is volt, hogy az utcán ismert fel valaki, amikor éppen telefonáltam.
– Elvállaltál már olyan szerepeket is, amelyekhez az énektudásodra is szükséged volt?
– Igen, vannak olyan szerepeim, amihez énekes részek is tartoznak. Például az Abby Hatcher, meg a Becca és a brancs. Na, az volt az első rajzfilm főszerepem.
– A szinkronizálás mellett kipróbáltad már a színészet más ágait is? Például volt már színházi- vagy filmszereped?
– Igen, bár a színház még nem vonz annyira, két filmben is szerepeltem már. Az egyikről még nem beszélhetek, van egy titoktartási szerződés…
– Esetleg a másik filmről szabad már mesélned?
– Igen, az egy diplomafilm volt, aminek a címe A szoba. (A diplomafilmek a művészeti iskolák záróvizsgájaként elkészített rövidfilmek – a szerk.) Egy lány, aki most diplomázott, megkeresett, mert sokszor hallotta a hangomat és ajánlottak neki.
– Van olyan színész vagy rendező, vagy bármilyen színészettel kapcsolatos személy, akire példaképként tekintesz?
– Csuha Bori, benne nagyon tetszik, hogy el tudja változtatni a hangját. Meg talán még Laudon Andi.
– El tudod képzelni, hogy az iskola elvégzése után ezzel fogsz majd foglalkozni teljes munkaidőben?
– Az a probléma, hogy őszintén szólva elég nehéz ebből megélni. Ezen kívül a külföldre költözés is megfordult már a fejemben, és ott kicsit nehezebben foglalkozhatnék ezzel. (nevet) Ebben még mindig bizonytalan vagyok, mert a szinkront nem tudom otthagyni, mivel imádom ezt csinálni.
– Köszönöm szépen az interjút!