Idestova 20 perc késéssel végre megérkezett a megállóba a szocialista időket nem csak színe, hanem kora miatt is idéző troli. Néha elgondolkodik azon az ember, hogy miért is vannak még trolik forgalomba állítva, pláne ilyen régi modellek, mint ez az őskövület, amelyet a minimum 30-35 éves szolgálat alatt legfeljebb egyszer festettek le kívülről, és még arra se volt energiája senkinek, hogy az üléshuzatot három évtized alatt egyszer is kiporszívózza, nem is beszélve arról, hogy nem ártott volna, ha legalább egyszer újrahúzzák az üléseket. Másrészt ma már van elektromos busz is, miért nem cserélték le azokra? Jó, igaz is, tény hogy az elektromos buszok nagyon drágák, a klasszikus benzinnel működő buszokat meg bár elég olcsó üzemeltetni, hiszen az üzemanyag literenként pusztán kicsivel drágább félezer forintnál, de azért mégiscsak jobban megéri az áram használata. De ne is akadjunk fent az ilyen apró részletekben, hogy a járművet a jóisten se tudja, mi tartja még össze, a lényeg hogy jött, manapság az is ritka, ha az adott járat létezik.
Az ajtó csikorogva kinyílik, és az orromat megcsapja az a teljesen másik légkör, amelyet bármelyik külvárosi járatra felszállva megérez az ember. Felszállok, és körültekintek, van-e szabad ülőhely, így 12 óra alacsonyan bérezett munka után jól esne végre kicsit leülni. A busz tele van emberekkel, mindenki igyekszik haza a munkából, iskolából, bohóckodásból, bár utóbbiak nem holmi trolival utaznak, bár ők is a buszsávban közlekednek néha, de őket magánsofőr viszi egy középkategóriásnál kicsit jobb autóban. Ülőhely nagyon nincs, így csak a szakadozó csuklóban lévő korláthoz állok, és várok, hátha hamarosan felszabadul egy hely.
Ameddig várok, haladunk előre, megállóról megállóra, eközben elgondolkozom és szétnézek: vajon mi járhat a többi ember fejében? Látok egy tanárnak kinéző fiatalembert, körülbelül a harmincas évei kezdetén lehet. Manapság bizony ritka az olyan, hogy az ember 50 alatti tanárt lát. Előtte egy köteg papír, amit buzgón firkál tele piros tollal, feltehetőleg dolgozatokat javít. Nem lehet a világ legboldogabb elfoglaltsága a dolgozatjavítás, de hát néhanapján az embernek még azon kicsiny szabadidejét is fel kell áldoznia, amit a busz orrfacsaró légkörében pihenve töltene el. Mellette egy öregúr, kissé csóválja a fejét a mellette ülő tanárnak kinéző fiatalember miatt, ki tudja miért. Lehet a klasszikus „ezek a mai fiatalok” jár fejében, vagy lehet hogy teljesen máson akadt ki, például azon aggodalmaskodik, hogy 30 ezer forintból hogyan fog ő kenyeret venni a boltban, bezzeg a tanárnak mennyivel több pénze van kenyeret venni.
A négyesben egy hagyományait őrző, népi ruhákban lévő, kulturált roma család vidáman beszélget. Azt nem értem mit mondanak, mert nem magyarul mondják, valószínűleg saját nyelvükön, ami jó, hisz sajnos kevesen művelik ma már nyelvüket, és azért egy nyelv kihalása elég szomorú dolog. Párhuzamosan velük, a busz másik oldalán egy kopasz, kissé köpcös, negyvenes éveiben járó férfi ingerülten kiabál velük, miszerint milyen jogon viselik népüket képviselő ruháikat, és milyen okból beszélik saját nyelvüket, hiszen ha már itt vannak az országban, beszéljék hát a magyart, véletlenül sem elfogadva azt a tényt, hogy biza nem csak a magyar ember él e bolygón.
A busz végében két hajléktalan szendereg, szakadozó kabátjukra két réteg takarót még ráhúzva, hiszen a busz télen nem fűt, mert az túl drága lenne. Olykor még a légkondit is bekapcsolja a sofőr. Közvetlen előttük egy fiatal srác ül, kezében egy doboz Kőbányaival, a padlón mellette még három üres, szintén Kőbányaival, amik már elfogytak a buszon töltött idő alatt. Pedig még csak este hat óra múlt egy kicsivel. Egyszóval akármerre néz az ember, magyarázatot talál az orrfacsaró légkörre, mely nem csak az orrot, de a lelket is kifacsarja, mert amit csak látunk, az a düh, gyűlölet, szomorúság és hasonlóan negatív gondolatok.
A következő megállóban megürül egy hely: egy aktatáskás, kissé pénzesebbnek kinéző úr leszáll a buszról fintorogva, zakójáról a koszt undorodott arccal söpri hevesen, nehogy valami nagy baja legyen egy kis portól. Leülök, más nem áll a buszon, így van lehetőségem rá. A szomszédos széken egy fiatal lány ül, pontosabban az ablaküvegnek döntve fejét alszik. Hát na, egy hosszú nap után elfárad az ember, és néha elbóbiskol a hazafelé vezető úton. Szemüvegén át is látom, szeme karikás, valószínűleg nem sokat aludhatott az éjszaka. Kezében egy komikusan vastag szerves kémiáról szóló tankönyv van, ebből egyből leesik, hogy miért ennyire fáradt. Arca csodaszép, bár szemeit nem látom, biztos vagyok benne, hogy el tudnék veszni bennük. A busz egy éles kanyart vesz be, ennek következtében a lány feje az ablaküvegről átkerül vállamra, szerencsére nem ébred fel álmából, mind tudjuk, milyen rossz is az, ha felébresztik az embert egy rosszul bevett kanyarral. Halkan szuszog a vállamon. Én sem keltem fel, miért tenném, hát nem zavar az engem, hogy alszik.
Pár megálló múlva felébred, és még ő sűrű bocsánatkérések közepette szedelőzködik, én elveszek a szemeiben. Ő ezt feltehetőleg észrevette és rejtélyesen elmosolyodik. Egy halovány mosoly az én arcomon is megjelenik, majd ráeszmélek, hogy már éppen száll le a troliról, hiszen elérte azt a megállót, ahol le kell szállnia. Még a busz ablakán keresztül nézem, ahogy sétál hazafelé. A busz csikorogva továbbindul, én pedig szedem holmim, hiszen a következő megállónál leszállok. Meg is érkeztünk, én pedig elhagyom azt a légkört, ami így utólag belegondolva nem is annyira rossz. Hiába van büdös, hiába van tele lehangoló emberekkel, tud az a vén troli is szép lenni, ha azt látja meg az ember benne, ami számít a szívnek.