A legtöbb korunkbeli fiatal szívéhez közel áll a zene. A mindennapjaink részét képezi, gondoljunk csak például a tömegközlekedésen eltöltött hosszú órákra, amik a fülhallgatóinkból szűrődő zenének köszönhetően csak néhány pillanatnak tűnnek. A megannyi különböző zenei irányzatnak hála mindenki találhat kedvére való dalokat, amelyek színesebbé teszik a hétköznapjaink legszürkébb perceit is.
Iskolánk életében is fontos szerepet játszik a zene. Minden tanévben indul zenei tagozatos osztály, az Angelica leánykar az elmúlt három évtized alatt széles körben ismertté és ünnepeltté vált, emellett pedig rengeteg tanuló játszik különböző hangszereken.
De vajon tudjátok-e, hogy egy évvel ezelőtt hat diáktársunk elhatározta, hogy zenekart alapítanak? Ők lettek a Fastwalk, akik már a tavalyi ballagáson és a 2022-es gólyabálon is adtak koncertet az iskolában. Ebben az interjúban a zenekar nevéről, megalakulásáról, fellépésekről és még sok minden másról beszélgettem a srácokkal.
– Mikor és hogyan alakultatok meg?
Beni: Hát… A koncerten kezdődött, ugye?
Többiek: Igen!
Bendi: A nővérem tavaly ballagott, és akartam játszani a ballagásán. Már
volt pár ismerősöm, aki játszott hangszeren, úgyhogy őket így beszerveztem ebbe
a dologba. Aztán végül…
Beni: De én nem erre a koncertre gondoltam!
Bendi: Az még bőven a banda kezdete előtt volt! Igazából a tavalyi
ballagásnál ültünk össze, hogy zenéljünk, és lényegében azóta létezünk
zenekarként. Ezen kívül volt előtte pár alkalom, amikor elmentünk már
próbaterembe játszani, de akkor még más emberek voltak a csapatban.
Beni: Még nem tudtuk, hogy van egy ilyen frankó dobos, aki viszonylag ráér.
Zsombi: Köszönöm!
Beni: Igen, akkor, legalábbis én, még nem ismertem Zsombit… A lényeg az, hogy
az első nagy projektünk ez a ballagás volt, ami tabu nálunk, mert az nagyon
rosszul sikerült… (nevetnek)
Zsombi: Igazából ott nem volt normális közönség, hanem mindenki csak
mászkált összevissza.
Bendi: Ahogy az egy ballagáson várható. Csak a hangosítás lett egy kicsit
elsietve, de tanultunk belőle.
Peti: Most már lett elegendő hangsúly fektetve a hangosításra is.
Beni: És volt még egy kis koncert egy bisztróban, szóval igazából három
fellépésünk volt összesen.
Peti: Hát igen, azon sajnos nem tudtam ott lenni…
Beni: Nem baj, lélekben.
– Hogyan szerveztétek le ezeket a fellépéseket? Akár itt a suliban, vagy akár a bisztróban. Van valaki, aki segít ebben, vagy ti intézitek ezeket a dolgokat?
Zsombi: Igen, abszolút, egy egész management csapat áll mögöttünk.
(nevetnek) A ballagásnál megkérdeztünk valakit, aki szervezte a ballagást,
hogy felléphetünk-e…
Bendi: Igen, Szabó Márton tanár úr szervezte az egészet, és nála
jelentkeztünk. Ott mindig szokott élőzene vagy valamilyen kisebb fellépés lenni,
és mi mondtuk, hogy szeretnénk játszani. Igazából ez ennyi volt.
Zsombi: A bisztrós fellépésnél az volt, hogy én ott dolgoztam nyáron, és
mondta a főnököm, hogy tök jó lenne, ha le tudnánk szervezni ide valamilyen
előzenét, és akkor mondtam, hogy „hááát, egyébként tudok valakit…”, és így
beszéltük le ezt a koncertet.
Beni: Meghívtak minket és játszottunk, ők meg néztek.
Zsombi: Igen. (nevetnek)
– És például most, a Gólyabálon?
Zsombi: Az egy más kérdés, ott a szervezés kicsit máshogy zajlott, de
igazából ott voltak Bendiék…
Bendi: Igen, én tizedikes vagyok, tehát lényegében a szervező évfolyam
tagja, és én dobtam fel az ötletet, hogy felléphetnénk. Aztán sajnos nem ment
túl jól a kommunikáció sem részünkről, sem a szervezők részéről, és már mindenki
egymásra szervezett, úgyhogy volt néhány konfliktus ebből.
Beni: A lényeg az volt, hogy szerettük volna valahogy beépíteni a műsorunkat
a programba.
Zsombi: Valami koncert időpontban, amikor már picit sötétebb van. Készültünk
fényekkel is, úgy sokkal menőbb lett volna az egész.
Beni: De sajnos azt mondták, hogy nem lehet, mert nagyon sűrűre sikerült
a program, ezért ez nem jött össze.
– Hogyan zajlanak a próbáitok? Hol és mikor tudtok gyakorolni?
Beni: Általában a díszteremben.
Zsombi: A legtöbbször igen.
Csaba: Azon kívül pedig próbateremben. Van a Parlament mellett egy, amit
egész jó áron ki lehet bérelni.
Beni: Azt magunk között szétosztjuk, ha van egy kis extra zseton
a zsebünkben, de általában a díszterem a legjobb megoldás. Ez nem szalad el, nem
kell időpontot foglalni, és a suliban maradunk, nem is kell mennünk sehova.
Zsombi: Igen, nincs időpont, nem vagyunk időhöz kötve. Meg a hangtechnika is
olyan, amiről tudjuk, hogy hogyan működik.
Beni: A hely is nagyobb, ez így sokkal kényelmesebb.
Csaba: Amikor itt próbálunk, akkor nagyjából 4-5 órát lazán szoktunk
játszani. Mondjuk hetedik óra után este nyolcig.
– Mióta érdekel titeket a zenélés? Hogyan kerültek kapcsolatba a zenével?
Beni: Szerintem tegyünk egy kört, és akkor mindenki elmondja a saját
sztoriját.
Bendi: Én általános iskolában kezdtem zongorázni, talán másodikban,
nagyjából 10 éve. Aztán a karantén alatt volt otthon egy kezdő gitár, és úgy
gondoltam, hogy itt a nagy lehetőség, miután Benivel egy korábbi alkalommal már
elmentünk egy rockkoncertre és az eléggé inspiráló volt.
Beni: Az a vicces, hogy talán a legrosszabb rockkoncertek egyike volt!
Bendi: Na igen, elég minőségtelen volt, de nagyon megihletett minket.
Elindított minket „Az Úton”, kezembe fogtam a gitárt és elkezdtem tanulgatni
otthon. Ezen kívül egy éve elkezdtem nagybőgőzni, bár ennek a zenekar
szempontjából nincs nagy jelentősége.
Többiek: Dehogynem, majd abszolút lesz jelentősége!
Bendi: Reméljük, hogy lesz, bár őszintén szólva behozni egy nagybőgőt az
iskolába egy kisebb tortúra…
Zsombi: Azt nem mondom, hogy arra vigyázunk a szertárban, de… (nevetnek)
Bendi: Tulajdonképpen ennyi, ez az én kapcsolatom a zenével.
Peti: Én sajnos nem tudok ennyi hangszeren játszani, én csak gitároztam
egész életemben, szerintem nagyjából 6-7 éves korom óta. De persze voltak olyan
időszakok, amikor kevésbé voltam motivált, és igazából 3-4 éve kezdtem el kicsit
komolyabban foglalkozni a dologgal. Még kiskoromban a zeneelmélet nem nagyon
fogott meg, úgyhogy azóta magántanárhoz járok, de így is igyekszem elsajátítani
a zenének ezt a részét is. Ebben a témában szerintem részemről nincs is nagyon
több, úgyhogy át is adnám a szót Beninek.
Beni: Én általános iskola második osztályában kezdtem el hegedűn játszani.
Ez egy olyan kis út volt számomra, ami egészen 11 évig tartott. 11 évig
hegedültem, aztán a tanárom elment nyugdíjba. Igazából nagyon sokáig nem
hallgattam rockzenét, mert főleg a klasszikus zenét szerettem, aztán jött
a hip-hop, a rap és hasonlók. Arról a korszakról nem beszélünk. (nevetnek)
Aztán egyszer meghallgattam egy bandát, aminek The Jimi Hendrix Experience
a neve, és az nagyon-nagyon megtetszett, sokat hallgattam őket. Így aztán
belemerültem a rock világába, jöttek különböző zenekarok: Pink Floyd, Dire
Straits és hasonló jóságok, és arra gondoltam, hogy megkérem a szüleimet, hogy
vegyenek nekem egy gitárt. Elkezdtem gyakorolni otthon, hasonlóan, mint Bendi,
és ráadásul hasonló időzónában kezdtük el, ha jól emlékszem. És lényegében
ennyi.
Csaba: Hát, szerintem innentől egy kicsit különböznek már a sztorik.
(nevetnek) Nekem másfél évvel ez előttig kábé semmi közöm nem volt a zenéhez.
Beni: Ez mindent megmagyaráz. (nevetnek)
Csaba: Igen (nevet). Nagyjából egy éve kezdtem el egyáltalán rockot
hallgatni, azelőtt én is egy ilyen hip-hopos gyerek voltam. Vettem egy olcsó
akusztikus gitárt otthonra a karantén idejére, és brutálisan beleszerettem, csak
azt csináltam egész nap, vízhólyagosra játszottam minden ujjamat. Egy kicsit
több, mint egy éve vettem meg a basszusgitárt. Jártam egy énektanárhoz is, de
idén már nem tudok, mert kevés az időm.
Zsombi: Az én sztorim elég érdekes, mert indíthatom messziről is. Igazából
első osztályos koromban, hazafelé menet láttam a suliban kirakva egy szórólapot
doboktatásról, meg volt mellette egy olyan is, ami karateoktatást reklámozott,
és úgy mentem haza első nap, hogy akkor én karatézni és dobolni szeretnék. Ebből
először maradt a karate, azt csináltam 10 évig nagyjából. Utána egy ideig nem
csináltam semmit, akkor picit untam is magam, és egyszer bejöttünk ide
a díszterembe teljesen random. Nem is tudom már, mit csináltunk, valamit
hangtecheskedtünk, és itt volt a dob, amin elkezdtem játszani, és mondom, „fú,
ez tök jó, ennek neki kéne állni rendesen is”, úgyhogy nagyjából 8-9 hónapja
elkezdtem dobolni. Nagyon-nagyon élvezem, folyamatosan vagy jár valamin az
agyam, hogy milyen dob ritmusokat, -ütemeket lehetne kitalálni például, vagy
a kezemmel dobolok. Nyilván jó sok dobverő is eltört azóta. (nevet) És
nagyjából két hónapja meg elkezdtem én is basszusgitározni, de azt csak így
mellette.
Beni: Csabát ki akarja rakni a bandából. (nevetnek)
Zsombi: Igen, egyszerre szeretném a kettőt, basszusgitározni ÉS dobolni.
Dolgozunk rajta.
Beni: És hogy a testvérem, Bruni, a billentyűs se maradjon ki: ő szerintem
első vagy második osztályos korában kezdett el zongorázni. Mindig is olyan
gyerek volt, aki megtanulta, amit meg kellett, tud kottát olvasni, de mindig is
jobban érdekelte a könnyűzene. Nagyon-nagyon hamar elkezdett hallás után
megtanulni dalokat, a videójáték zenéktől elkezdve a filmzenéken át mindenféle
számokat. Talán ezért is jó az improvizálásban ennyire, általában ő foglalkozik
a legkevesebbet a dolgokkal, mégis nagyon jól csinálja szerintem.
– Mennyire különbözik a zenei ízlésetek? Mi az uralkodó műfaj a zenekarban? Van kedvenc számotok, előadótok, dalszerzőtök?
Bendi: Hát, ez nálunk, mint minden zenekarban, egy konfliktusforrás.
Peti: Igen, időnként adódnak ebből feszültségek.
Bendi: Mindenkinek megvan a maga stílusa. Még ha azt el is mondhatjuk, hogy
mindenki hallgat rockot, de azon belül is mindenki teljesen mást. Van, aki
inkább mást szeret, szóval azért kell sakkozni, hogy mi az, amit mindenki
szívesen játszik, meg hallgatni is élvezetes.
Peti: Igen, mint már mondtuk, nagyon megosztó az, hogy ki mit hallgat és mit
szeretne játszani. Vannak néha konfliktusok is, de én személy szerint mindenféle
zenét szívesen meghallgatok, tehát a raptől kezdve a heavy metalig bármilyen
műfaj meg tud fogni, ezért általában én vagyok az, aki csak annyit mond, hogy
„nekem tök mindegy”. Egyébként én is nagy fanja vagyok, ahogy Beni is, Jimi
Hendrixnek, meg a Dire Straitsnek, úgyhogy én is szívesen hallgatok rockot.
Zsombi „kommentár”: Ökölpacsi volt Peti és Beni között. (nevetnek)
Beni: Én szeretnék belevinni a bandába egyfajta bluesos vonalat, én azt
nagyon-nagyon szeretem. Szóval a blues és a psychedelic rock az én kedvenc
zsánereim. Én úgyszintén hatalmas Jimi Hendrix, Dire Straits és Pink Floyd
hallgató vagyok, mint Peti, ők lennének nálam a top 3, ha rangsorolnom kéne. De
nem viszolygok sem az könnyedebb stílusoktól, mint a funky, sem a hard
rocktól, a jazztől, vagy akár a metaltól és a grungetól. Szóval én is
nagyon sok mindent szívesen játszok, de a blues és a psychedelic rock
a szívem csücske.
Csaba: Én inkább hard rockot, punk rockot, metalosabb dolgokat szoktam
hallgatni, de azokat nem szoktam erőltetni a zenekarban, most lesz az első
alkalom, hogy ilyesmit játszunk, a Hysteria. Ezen kívül én is szeretem
a pszichedelikus rockot, csak én a modernebb változatát, például Temples,
Tame Impala. Igazából furcsa, de bandával még sosem játszottam olyan számot,
ami az én tényleges zenei ízlésemhez kapcsolódik. Mindig Red Hot Chili Peppers
számokat játszunk. (nevetnek) Jó banda szerintem, de nem nagyon szoktam
hallgatni őket.
Beni: Ezzel körülbelül mindegyikünk így van. Majdnem minden koncerten
szoktunk játszani egy Red Hot Chili Pepperst.
Peti: Nekem az RHCP nagyon a szívem csücske, nagyon sokat hallgatom őket,
úgyhogy lehet, hogy én viszem bele itt a többieket a rosszba…
Csaba: De a basszusgitárusuk, Flea, ő egy isten!
Zsombi: Példakép!
Csaba: Iszonyatosan jó!
Zsombi: Én igazából Petire hasonlítok ebben, én is tényleg szinte mindent
hallgatok. Az én palettám talán picit szűkebb, mint az övé, mert a keményebb
műfajok, a hard rock meg a punk engem annyira nem fognak meg, de
nagyon-nagyon széles a skála. Viszont én elég sok magyart hallgatok, szerintem
a zenéimnek legalább a fele magyar, abból is inkább az alterebb számokat vagy
kevésbé ismert zenekarokat szeretem. Ezen kívül nagyon sok spanyolt is
hallgatok, de azokat általában nem szoktam játszani, hanem inkább az angol és
magyar számokat.
Peti: Szerintem abban mindenki egyet tud érteni, hogy sokkal kevésbé
szeretjük az elektronikus zenét.
Beni: Én szeretem amúgy…
Zsombi: Akkor Benin kívül mindenki egyetért! (nevetnek)
Beni: Meg a Brunin kívül!
Bendi: Szerintem minden zenének megvan a saját helye és ideje.
Bendi: Néha egy techno parti az elengedhetetlen… Én is mindenevőnek tartom
magamat. Mondanám, hogy a leghallgatottabb műfajom az a rock, de ez az utóbbi
időben inkább két véglet felé hajlott. Egyik oldalról nagyon bejött a jazz,
a másikról pedig a heavy metal, néha ennek az ötvözete, valamint a funk és
a soul.
Beni: Fánk?
Zsombi: Aha, tudod, a Sparban a kis rózsaszín…
Beni: Jaaa, tudom, oké… (nevetnek)
Bendi: Néhanapján klasszikus zene, ugye ez elengedhetetlen. Szeretem azt is,
de azért önmagamtól sokkal kevesebbet hallgatok abból, mint könnyűzenéből.
Beni: Az a vicces, hogy amikor megunok valamilyen zenét, – és ez ritka dolog
nálam – akkor mindig bejön a klasszikus vonal… Ha például megunom egy picit
Jimi Hendrixet, akkor mindig hallgatok egy kis klasszikus zenét, és aztán…
Peti: Rájössz, hogy miért hallgattad Jimi Hendrixet! (nevetnek)
Beni: Igen, és aztán megint hallgatom. Bruni pedig az elektronikus zene
vonalában indult, ő mostanában kezdett el rockot hallgatni és a metalt is
szereti. Illetve ő is nagy Pink Floyd fan kezd lenni mostanában.
Peti: Jól nevelted!
Csaba: Hendrixre meg rá van kényszerítve.
Beni: Igen, Hendrixre rá van kényszerítve, de egyre jobban szereti!
Bendi: Nincs más választása.
Zsombi: Nem tud mit csinálni szegény. (nevetnek)
Beni: Egyébként ha kellene választani egy olyan zsánert, amit mindenki
nagyon szeret, az talán a funky, mert abban benne van egy kis blues, de egy
kis rockos elem is.
– Tehát tulajdonképpen amikor kiválasztotok egy számot, amit el szeretnétek játszani, akkor az egyfajta kompromisszum köztetek?
Beni: Igen!! (nevetnek)
Zsombi: Egy nagyon hosszan megszülető kompromisszum!
Csaba: Mindenki ad egyet igazából.
Beni: Ez lenne az ideális. Viszont amikor mondjuk egy olyan koncertre
készültünk, amin az a lényeg, hogy nagyon sokan ismerjék a dalokat, lásd
Gólyabál, akkor az a cél, hogy minél több olyan számot játsszunk, amit
a közönség és mi is szeretünk. A most következő koncerten az lenne a cél, hogy
mindenki mond egy számot közülünk, amit eljátszunk, és aztán ha azokat
megtanultuk, akkor még egy kör, és így tovább. Másrészt pedig majd beülünk és
megcsináljuk az első pár saját számot is…
– Szuper, pont ez lett volna a következő kérdésem! Akkor ezek szerint vannak saját számaitok?
Zsombi: Alakulnak…
Bendi: Kezdemények vannak.
Beni: Igen, de bár mondjuk az már nem is olyan kezdemény…
Csaba: Beni írt egy számot.
Beni: Csaba pedig írt rá egy nagyon menő bass linet, Bruni pedig egy
szuper szinti-fuvola melódiát. A többiek meg szarnak bele! (nevetnek) Igazából
nem, csak nem volt még alkalom…
Zsombi: Én egész sokat foglalkoztam vele, csak nem jött még a kellő ihlet…
Beni: Majd egyszer összeülünk valamelyik nyugodt délutánon.
Peti: Ha egyszer lesz nyugodt délutánunk…
Zsombi: Na igen, csak évek kérdése… (nevetnek)
Bendi: Pont az a baj a dalszerzéssel, hogy nincs olyan, hogy „most leülök
és zenét szerzek”, hanem vagy jön az ihlet, vagy nem. Ha jön, akkor érdemes
megragadni, de hát suli meg edzés és egyéb programok mellett nehéz mindenkinek
ezekkel foglalkozni. Egyszerűbb csak feldolgozni a meglévő számokat.
– Mit gondoltok, a jövőben is megmarad számotokra hobbinak a zenélés, vagy vannak komolyabb terveitek ezzel kapcsolatban?
Beni: Szerintem mindenkinek úgy van bekalkulálva, hogy ez egy hobbi. Bendit
kivéve, ő nagyon-nagyon gondolkozik azon, hogy ez lesz a fő pályája… Én nagyon
szeretném és mindent megteszek majd azért, hogy folytathassam, soha nem akarom
abbahagyni a zenélést, viszont valószínűleg lesz egy olyan munkám, amit mellette
fogok csinálni. Szeretnék a srácokkal játszani, amíg csak lehet, esetleg pár
albumot is megcsinálni. Szóval igen, szeretnék zenélni, zenész lenni, de ez
főleg egyfajta mellékút. De Bendi nagyon gondolkozik azon, hogy főállásban
zenész lesz.
Zsombi: Én nagyjából a két véglet között vagyok. Ha szabad kicsit
self-promózni, akkor én a Lóci játsziknak vagyok most néha-néha a dobtechnikusa,
úgyhogy engem a háttérmunkák is érdekelnek a zeneiparban, de abszolút szívesen
zenélnék is full timeban, vagy a zeneiparban csinálnék valami mást. De nem
erőltetem egyiket se, szóval majd így jön.
Beni: Vagy nem.
Zsombi: MAJD ÍGY JÖN. (nevetnek)
Csaba: Nekem nagyon más az elképzelés igazából. Benne van, hogy ez nem egy
olyan dolog, amit életemben abba akarok hagyni, se a közös zenélést, se
a zenélést egyáltalán. Viszont én karrier szinten egyáltalán nem terveztem be,
hogy ezt csinálnám. Ez egy nagyon jó hobbi, én jobbat nem fogok találni, az
biztos. Viszont, hacsak nem leszünk valahogyan nagyon szerencsések, nem látom
a realitását annak, hogy ebből meg lehetne élni. De azon kívül persze, szeretném
csinálni.
Peti: Igen, karrier szempontból nekem se annyira illik ez bele az
elképzeléseimbe, de hobbiszinten abszolút, tök jó, hogy időnként eljárok
a bandával játszogatni valahova. És ha esetleg be is jön a dolog, észrevesznek
minket és lesz belőle valami komolyabb, akkor persze, miért ne?
Beni: Meg ez úgymond egy jó B terv.
Peti: Igen, de jobb az, hogyha több lábon tudunk állni és van valami, amit
tudunk mellette csinálni, ha esetleg úgy alakul, hogy ez nem jön össze. De ha
sikerül, akkor persze, nagyon élvezném, jó lenne csinálni.
Zsombi: Nagyon klisés amúgy, de tényleg, a zene az egy olyan dolog, amit nem
lehet csak úgy abbahagyni, ha egyszer elkezdi az ember.
– A zenekarotok neve Fastwalk. Honnan jött ez a név?
Zsombi: Kicsit romantizáljuk túl az egészet! (nevetnek)
Beni: Mielőtt felléptünk Tárnokon, gondolkoztunk, hogy mi legyen a zenekar
neve, mert kellett csinálnunk egy posztert, és egyszerűen nem volt nevünk.
A határidő aznap éjfél volt, másnapra meg kellett lennie. Próbateremből jöttünk
hazafelé, és elmentünk gyrosozni.
Csaba: És ott tárgyaltuk, hogy mi legyen a nevünk. Két-három óráig csak
erről beszélgettünk.
Zsombi: Már ilyen random utcatáblákat nézegettünk. (többiek helyeselnek,
nevetnek) Mi leszünk a „Kínai kisbolt”! (nevetés)
Beni: És aztán ültünk és ettük a gyrost, és… És most ugorjunk egy kicsit
vissza az időben!… Volt egy Messenger csoportunk, ami a ballagásra készült.
Zsombi: Ahol megbeszéltük, hogy milyen számok legyenek…
Peti: És olyan szó az angolban abszolút nincsen, hogy „ballagás”.
Beni: Talán a farewell ceremony, meg ilyesmiket találtunk, de volt egy olyan
humoros kis ötletem, hogy elneveztem Slowwalknak a csoportot.
Zsombi: Igen! És miután lement a ballagás, utána terveztük a következő
próbákat, és akkor átneveztem Fastwalkra, mert zavart, hogy SLOW walk, ne
legyünk már ilyen lassúak! Ezért átneveztem a csoportot, és most jöhetünk is
vissza ahhoz a bizonyos estéhez!
Beni: Igen, ültünk ott a padon, és egyszer csak mondatam a többieknek, hogy
„Legyünk csak Fastwalk!”. (nevetés)
Zsombi: És így két-három óra után megszültük, hogy akkor legyen a Messenger
csoport neve, ami már úgy volt HÁROM hónapja!
Beni: Hát igen… Majd egyszer talán befut…! (nevetnek)
Zsombi: És pont a romantikus része maradt ki: mindezt ugye egy próba után
megfáradva, nagyon-nagyon finom gyrost zabálva, a kivilágított Dunaparton
sötétben, a Margit híd lábánál egy padon, illetve pontosabban kettőn találtuk
ki. Így lettünk mi Fastwalk! (többiek nevetnek, helyeselnek)