Az utóbbi időben nagyon rákaptam az olvasásra. Nem az történt, hogy átalakult az életem, de mivel fontos részévé vált a napjaimnak, valami mégis megváltozott. Nem is olyan stréber dolog, és a felnőttek által hangoztatott sok klisé (szókincs bővítése, tudás növelése) mellett van még más jó oldala is a könyveknek, ráadásul nagyon élvezetesek – csak jókat kell találni.
Az egyik legfontosabb haszon az, ami egyébként túlságosan kézenfekvőnek tűnik, hogy olvasás közben gondolkodik az ember. Ezzel ellentétben állnak egyéb szabadidős tevékenységek, elsősorban persze a közösségi média, ami mindent előre megad – készen kapjuk meg a dolgokat, mintha nem kéne utazni sehova sem, mindenhová csak odaérkeznénk. Gondolkodás alatt ezt értem: igaz, egy regényben minden le van írva, hogy néznek ki az emberek, mit beszélnek és mit éreznek, mégis, bármit olvas az ember, a saját képzeletében kell megteremtenie egy világot, tehát használja az agyát. Kosztolányi is ezt mondta: „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.”
Természetesen az agyunkat akkor is használjuk valamilyen mértékben, amikor telefonozunk. De az a baj vele, hogy Instagramon, TikTokon és Snapchaten (pláne) mindent 10 másodpercig, vagy kevesebb ideig nézünk. Ezáltal az egész időtöltés, a telefonozás közbeni gondolkodás egy rohanás, mivel minden le van bontva a lehető legrövidebbre, legkisebbre. A kicsit is hosszabb videók, vagy az olyan filmek, ahol nincsen folyamatosan akció vagy fontos történés, már nem is érdeklik az embereket. Hamar lankad a figyelmünk, és ez az állandó rövidke (és legtöbbször érdektelen) képek bámulása miatt van. Bámuljuk a másodpercenként változó képfolyamokat, storykat, hogy gazdagnak és híresnek lenni mennyire jó, ki mit reggelizett és milyen jót bulizott tegnap az Ötkertben. Ez is teljes ellentéte a könyveknek, amik sehova sem sietnek. Engedik, hogy gondolkozzunk a szépen lassan kibontakozó dolgokon. Nincs folyamatos action, de unalomról szó sincs. Kikapcsolódást jelentenek, de nem úgy, mint a milliónyi kicsi kocka, amit másnapra már el is felejt az ember. Olvasás közben nem kiabál ezer hang a fejünkben, mert 5 perc alatt nem 20 teljesen különböző videót nézünk meg, hanem egy témáról 5 oldalt elolvasunk.
De nem csak arra vannak a könyvek, hogy kitöltsék a maradék idejét azoknak, akik valamiért nem szeretnének folyton telefonozni. Az emberekben normális esetben felmerülnek kérdések, amelyeket lehet, hogy az internet és a TedTalk-os beszélgetések sem válaszolnak meg, mert igazából nem is lehet megfogalmazni őket, nem tudjuk, mit írjunk be a keresőbe. Éppen ezeket a megfogalmazhatatlan kérdéseket kell a könyvekben keresni. Nem egy párbeszédben, nem konkrétan leírva (mondjuk ritkább esetben akár így is), hanem egyszer csak észreveszi az ember, hogy „aha...”.
Ez az „aha...”-érzés máshogy is előfordulhat olvasás közben, és ezt annyira szeretem!„Aha, én is ilyen vagyok”, „Aha, velem is előfordult már”. A felismerés. Amikor ráébredek, hogy ez én vagyok, vagy én is lehetnék. És ez olyan jó. Valaki utálja magát, de a kedvenc szereplője, akiről azt gondolta, mennyire jó fej, végül is nagyon hasonlít rá. Amikor rájövünk, hogy nem gáz a viselkedésünk, hogy már 150 éve is gondolta azt valaki, amit mi 2021-ben. Megnyugtató.
„Az az ember, aki nem olvas könyvet, semmiben sem különbözik attól az embertől, aki nem tud olvasni."
– Mark Twain