Bevezető
Gyula buszsofőr volt és fáradt. Ez a kettő általában párhuzamosan. Ennek a sajnálatos helyzetnek több hátránya is van, például hogy Gyula érzékei a MÁV-ot megszégyenítő késésekkel jeleztek, ami vezetését és járművét kissé darabossá tette. Így volt ez azon a verőfényes (milyen hülyeség már ez, hát a fény nem ver, kit verne egyáltalán, nincsenek a fénynek ellenségei) szerdai napon, mikor Gyula gyönyörű kék Ikarusát, melynek festésén játszottak a felkelő nap sugarai, terelgette a 22-es busz vonalán, mikor hirtelen eléugrott egy vegyeskereskedés, aminek nevét sajnos termékelhelyezési okokból nem árulhatom el, hogy SPAR.
Valószínűleg a kedves olvasót sem lepi meg a tény ha elárulom, hogy igazából nem az üzletlánc eme sokunk számára ismerős boltja hagyta el helyét, csupán a buszsofőr agya találta helyzetét kellően monotonnak az elbóbiskoláshoz, aminek sajnálatos következménye lett a feljebb vázolt helyzet. Ezt a bonyolult ok-okozati viszonyt viszont Gyula fáradt feje nem tudta kellően gyorsan átlátni, és így reagálni se volt alkalma, melynek következményeképp a busz elhelyezkedett a korai órában még nem rendeltetésszerűen kinyílt bolt két kasszája között.
A történetből kiderült, hogy Gyula a bevezető, mert bevezetett az üzletbe.
Előszó
Az író szereti magát minden alap nélkül a nagy költők szintjére emelni, kiknek szokásuk műveik elejére felkérni más méltó művészeket, ám mivel az író nem rendelkezik olyanokkal, akik a mű ismeretében elvállalták volna, inkább egy másik régi szép szokást emelne át szintjére, és művét azoknak ajánlja, akik segítették elkészültét. Ezek közül az író elsőként magát szeretné kiemelni, aki ha nem írta volna meg a művét, nem lenne meg, és nem írhatna hozzá előszót. Másodikként azt szeretné megemlíteni aki várakozásával hozzájárult az író motiválásához művének elkészítésében, és folyamatos jókedvét is biztosította párhuzamosan és majd magára ismer ha olyan kedve van, mindenesetre az író köszöni neki, hogy nem szabott határidőt, így az író, ki kifejezetten büszke rá, hogy soha semmi fontosat nem készített el időben, nem vált időhatársértővé.
Ha az író ezen sorai után még olvassa valaki művét, akkor az író egy másik szám-személybe helyezkedve felveszi a narrátor szerepét, és jó szórakozást kívánok.
Első rész(eg)
Egy szomorú hétfő reggel volt. Az ég a szürke 50 árnyalatában tündökölt, a föld pedig szolidaritásból elhagyta a színeit. Erről azonban II. Dózsa György nem tudott. 37 éves volt és ősi magyar foglalkozást űzött, hivatásos munkanélküliként. Hobbija az alkoholizmus volt, és kedvenc étele az ital. Most azonban csak feküdt az ágyában az ecseri piac festői látképére nyíló ablaka alatti vadonatúj, épp csak 17 éves matracán. Az ébresztőórája mellette állt. Igazi antik darab, mert már nem emlékezett, mikor lopta, és egészen pontos. Egészen pontosan három másodpercenként kattant egyet, de ez nem zavart senkit, mert nem volt nagymutatója. II. Dózsa György azonban nem akadt fenn ilyen apróbb testi hibákon, teljes szívéből szerette az óráját, főleg mivel az valami isteni vagy mérnöki csoda folytán még mindig csörgött a megadott időpontban. Bár ezt az időpontot nem lehetett megadni, mert kinek jut eszébe az órához az állító kicsi kulcsocskát is ellopni. De így legalább tudta, hogy a világ szerencsésebbik fele pontosan 8 órakor kel fel. Ebben a pillanatban az óra nagymutatója gondolatban a 12-re ért, és mivel kismutatója épp a 8-tól csak kicsit lecsúszva – ami belefér egy ilyen hűséges és régi társnál – állapodott meg, az óra elkezdte ütni az ébresztőt, majd erre válaszul a gazdája is a szegény ártatlan órát. Viszont az óra nem adta könnyen a győzelmet, mert kinyomó mechanizmusa már csupán múlt időben említhető, és letört lábainak formájára gyakorolt áldásos hatását kihasználva elgurult. Ezen a ponton főhősünk feladta hősies küzdelmét, és reményvesztetten határozta el magát végtagjai orientációjának drasztikus átrendezésére. Az óra gurulásában leküzdhetetlen akadályként magasodó falhoz ért, nagyot koppant akkor, s azután elhallgatott. Ekkor azonban már nem lehet visszaaludni, így hát sokat emlegetett szereplőnk felült. Nem volt másnapos, hiszen nem csak tegnap ivott, a negyednapos egy sokkal pontosabb jellemzést ad állapotáról. Fáradt tekintetét megkísérelte a tegnapi italozás üveghegyén túlra emelni, ahol két barátja feküdt. Hosszú koncentráció eredményeként sikerült a két szeméből érkező információ-morzsákat egy egész információ kenyérré összeillesztenie, melynek eredményeként megállapítást nyert, hogy a két barát valójában Rezső, aki csak egy. Megtapogatta fejét, majd az egyetlen Rezsőét is, ami már tényleg megmásíthatatlanul bebizonyította számára, hogy Rezső egyetlen. Azonban ez a kísérlet megzavarta a tárgyát fő tevékenységében, amely a horkolás volt, és így átmenet nélkül káromkodásra váltott, amitől felébredt.
Jó lenne itt bemutatni az Egyetlen Rezsőt. Rezső valahol 40 és a végelgyengülés között lehetett. A teljes nevére vagy épp születésének dátumára igazán senki nem várhatja el, hogy emlékezzen. De nehogy a kedves olvasó itt valami műveletlen parasztnak higgye! Az Egyetlen Rezső hivatása a költői pálya volt, míg foglalkozása a vasúti pálya, síntolvajként. A verseivel mindig lenyűgözte hallgatóságát, de mivel körültekintő ember hírében feküdt, mindig volt nála egy apróbb síndarab is, ha erről valakit meg kéne győzni. Összes verseinek másolatát tartalmazó kódexét mindig a gyönyörű patyolatsárga ingének zsebében hordta, erre egy egyedi szabású, rövid ujjú zakót vett. Az egyedi szabást egy busz ajtaja okozta, mikor az ellenőr elől egy gyönyörű szaltóval levetve magát a zakója ujját becsípte az ajtó. Ezen azonban nem volt ideje töprengeni, de hogy passzoljon, a másik ujját is rövidre vágta. Azóta sok vidám emberrel találkozik szembe az utcán. De ne hagyjuk, hogy egy ilyen apró hiányosság elterelje figyelmünket, hiszen a zakó nem létező ujjaiba préselt, foglalkozásából adódóan igencsak edzett fiatalember éppen feltápászkodott pihenőhelyéről, miközben rekordokat döntögetett a magyar nyelv használatában, hiszen már 4 perce káromkodott szóismétlés nélkül. Harmadik próbálkozásra sikerült fejét a térde fölé emelnie, és innentől már megvan az egyensúly, szinte ugrik a konyha felé. Nem is ugrik, röpül! Milyen kár, hogy a konyha és az Egyetlen Rezső között nem csak a légmolekulák képeznek elválasztóvonalat, hanem az a gyönyörű porcelán váza fele is, amit főhősünk tegnap talált a piac sátrai mögött, és azonnal felkeltette műértő figyelmét. Emlékezett, hogy egy hasonló vázáért majdnem háromezret kaptak a piacon, és bár az még egy darabban volt, de hát nehezebb is egy budai villa második emeletéről elhozni valamit, mint a szemétdombról. Rövid tűnődése eredménye az lett, hogy a gyönyörű váza fele most a konyha ajtajában feküdt, Egyetlen Rezső pedig közvetlenül mellette.
Igazán zseniálisan megépítettek ezek a panelházak. A korábban már méltatott gyönyörű kilátáson túl a szerkezetük is rendkívül strapabíró, az ordításnak ugyanis, ami az Egyetlen Rezső torkát épp elhagyta olyan elemi ereje volt, ami egy ócska téglaház falát valószínűleg a padló síkjába rendezte volna. De ennek a gyönyörű festetlen vasbetonnak ez meg se kottyant. Az ordítás visszapattanó lökése kisodorta a konyhaajtóba II. Dózsa Györgyöt is, aki igencsak elérzékenyült látván, mi történt a nemes műtárggyal, és ezt az érzelemkitörést az Egyetlen Rezsőhöz hasonló módon adta a világ tudtára. A veszekedés hangjait azonban félbeszakította egy valamivel halkabb és kellemesebb hang, a csengő recsegése. Miután feleink kiegyeztek és ideiglenesen békét kötöttek, vigyázó szemüket az ajtó nyílására vetették. A csengő intézménye már két éve kicsit indokolatlanul létezett, ugyanis akkor talpig tisztességes főhőseinket meglátogatták a világ javait újraosztani vágyók, és azóta az ajtó zárásáról nem gondoskodik zár. Ezt tudta jól a váratlan látogató is, mert mire a béke megköttetett már az előszobában nyomult előre. A szobába először az átható cigiszag érkezett be, kicsivel utána egy pocak és közvetlen utána egy ember. De már az első után meg lehetett mondani, hogy a beérkező Dr. Doktor.
Dr. Doktorról senki sem tudta miből él, csak azt, hogy a szomszéd lakásban. Erősen kopaszodott, alacsony volt és kiváló minőségű cigicsikkeket szívott, amiket egészen a Váci útról szedett fel. Általános elismerésnek örvendett a lakóközösségben, mivel majdnem mindent meg tudott gyógyítani és közben nem mindig rabolta ki a betegeit. Egyszer megmentette a közös képviselő életét, mikor az beállított hozzá egy heves vita után egy igen elegáns, fényesre polírozott, valódi ébenfa markolatú késsel a hasában. A jó orvos rögtön kiemelte a hasából a kést és a zsebéből az épp beszedett havi gázpénzt, de hát mi ár az egy ilyen műtétért? A közös képviselő végül sokak sajnálatára felépült, és azóta az orvos köztiszteletnek és közutálatnak örvend, attól függően kitől érdeklődünk iránta. Ám bárhogy szidták is, a doktor mindig egy igazi úriember maradt. Egy dolgot nem szeretett csupán, ha megzavarták napi 13 óra alvása közben, ami általában hajnali 1-kor kezdődött. Ha valaki mégis zavarni merészelte, akkor elszomorodott. És mikor elszomorodott, sírni kezdett. A sírástól viszont vizes lett a kifogástalanul barna fehér inge, ami felmérgesítette. És mikor a doktor mérges volt, az valaki számára általában tragikus véget ért, és ez a legritkább esetben volt ő maga.
A doktor a szoba közepén megállt, és láthatóan mérges volt. Adott magának egy percet, hogy kifújja a 13 méteres túrának a fáradalmait, majd így szólt a jelenlévőkhöz:
– No. Hát illik eztet csinálni itten, testvérim? Hogy a tisztes polgár – mit röhögsz, tisztes, ha mondom- pihegésit ily lármával zavarjátok? Felnőtt ember létetekre itten üvöltötök mint az a izé ami a fába be van szorulva, bele, mint belétik a szó? Há most mit csináljak itte’, hogy így felkeltettétek a vén doktort?
Majd tekintetét körbehordozta hallgatóságán, figyelve a hatást, de csupán a tegnapi pálinka hatását tudta megfigyelni rajtuk. Mivel ezt már látta elégszer, mélyebb elemzés helyett inkább cselekvésre szánta el magát, melyet a köz tudomására is hozott:
– No, ne csak dülöngéljetek mán itten, mi van ma reggelre, kávé vagy pálinka? Eriggy Rezső, keríts valamit a konyhából, ha má’ miattatok hagytam ott a drága szép nyoszolyám!
E bölcs tanáccsal eltelve az Egyetlen Rezső meg is indította a támadást az említett helyiség irányába, és mivel most már a lába elé nézett, nem is lépett a jobb sorsra érdemes váza földi maradványaira. Azonban vannak hátrányai is ennek, hiszen tekintete nem kémlelte a horizontot, és nem vette észre azt a még csak három hete leszakadt ajtófélfa darabot, mely útját aljas módon keresztezte, és éppen homlokmagasságban mély benyomást tett az érző lelkületű használt vas-kereskedőre. Az Egyetlen Rezső ennek hatására úgy meglepődött, hogy még nyomdafestéket nem tűrő mivoltuk miatt csupán fejben létező szótárának tartalmát is elfelejtette emlegetni, majd rövid tétovázás után elhelyezkedett horizontálisan a konyhakövön.
Először Dr. Doktor ocsúdott fel a pillanatnyi megrendülésből, és mivel nála mindig a hivatás az első, a sérülthöz lépett, és elkezdte alaposan megvizsgálni a zsebeit. Majd miután nála mindig a munka a második, elkezdte alaposan megvizsgálni az Egyetlen Rezső kissé lapos homlokát. A költő mindig felhős ráncaiból most novemberi esőként csepegett a vér, de komoly sérülés nem látszott rajta, ezért a jó doktor kezelését későbbre halasztotta, majd belépett a korábban megostromolt helyiségbe, és mivel nála mindig a hobbi a harmadik, levett egy gyönyörű, műanyag üveges kétliteres kőbányait a polcról, melyen csak úgy szikrázott volna a nap fénye, ha lett volna, és értő tekintettel nekikezdett a tankolásnak. 1,3 literrel később elvette a szép mívű tároló alkalmatlanságot ajkaitól, majd a következő megállapítást osztotta meg velük:
– No.
Majd miután ezzel a beszéddel végzett, leemelt egy alig használt rongyot az ajtó kilincséről, mely esztétikai okokból a falra volt szögelve, hiszen részegen hasonlított egy szép lámpára amit a lakás tulajdonosa abban a villában látott, ahol a történet egy korábbi pontján előkerült váza is állt, míg meg nem tetszett neki. A rongyot a jó doktor az éltető nedűt nem sajnálva bőven meglocsolta a műanyag flakonból, majd a beteghez lépett és nekilátott a sérülés szakszerű kezeléséhez.
Nyaranta a strandokon mindig van egy ember, aki nem elégszik meg azzal hogy a labdát a társaira dobálja (vagy ha nincsenek társai, ez esetben őszinte részvétem és elnézését kérem ha bármily mértékben megsértettem), hanem a víz alá nyomogatja (a társait vagy a labdát?). Néha látni olyat is, aki a labdát fogva a medencébe veti magát, majd azt a mélyponton a szabadjára engedi, és a labda szárnyal felfelé a plafonig. Ahogy az a bizonyos labda lő ki a vízből, úgy pattant most föl az Egyetlen Rezső szeme majd maga az Egyetlen Rezső is, amint a Kőbányai varázslatos aromái elérték orrának érzékelő rétegeit, s mohón nyúlt az üveg sejtett irányába, amerről a szél az illatot felé fújta, és megragadta mint Ádám az almát. Azaz csak megragadta volna, mert az ismerős műanyag palack helyett ujjai a doktor saját készítésű újraélesztő berendezését tapintották. Ekkorra a esőfelhős homlokú költő szemei is felvették az iramot teste többi részével, és felnyílván a körkörös megfigyelést pontosabbá tették. A költő megállott ekkor, mint betonfalnak ment villanyroller, és kissé kancsal tekintetét végighordozta a közönségen, majd önnön magán. Ekkor a szája is felzárkózott, megirigyelvén egyéb testrészeinek aktivitását, és a beszívott levegőt elkezdte szavakká formálni. És a szavak tengere átszakította a csönd védőgátját melyet a pillanat döbbenete rakott ki homokzsákokból, majd elborította a hallgatóságát, mint ahogy az áradó Duna borította el Pestet és Budát. Ám ekkor az áradatot Wesselényi módjára, a tengert Mózesként szétválasztva, csendesen üvöltve megszólalt a hallgatag házigazda is, és ajkát az alábbi beszéd hagyta el:
– Rezső – ide tett egy felszólító módú igét, melyet jóízlésem nem enged leírni –, kávé!
A borongós homlokú Egyetlen Rezsőre ezen irodalomtörténetben egyedülálló (mert hát hol is találhatna egy ilyen beszéd hozzá illő párt) monológ olyan mély hatással volt, hogy szóáradata a másodperc egy oly apróra tört része alatt megakadt, mint amilyen apróra törte ő a jobb sorsra talán mégsem érdemes cserépedény részletét, és a jó tanáccsal eltelve, lépteit megkettőzvén a korábban már célként kitűzött helyiségbe sietett.
II. Dózsa György nagymamájának volt egy gyönyörű kávéfőzője. Sokan kotyogósnak hívják a nemes nedű főzését ekképp szolgáló eszközt, ő csak fütyülősnek, mert ha elfelejtett bele vizet rakni szépen fütyült. Az alig 57 éves alumínium testen táncolt a napfény, mikor kivette a szekrényből, és a fényesre karcolt fedeléről visszavert fény még három utcányira is fényesebben ragyogott, mint maga a nap, ami a sugarakat adta neki visszaverésre. Ám ez a kávéfőző II. Dózsa György nagymamájáé volt, ezért az emlegetett címszereplő nem használhatta ki áldásos hatásait. Ezzel a ténnyel a viharos homlokú költő is tisztában volt (bár ez volt az egyetlen tiszta dolog amiben volt), és ezért a jól bevált módszer szerint elővette a fül nélküli lábost (most őszintén, kinek kell a fül rá, hiszen csak lassítja a hőátadást, a lábas is nehezebb lesz tőle, és még a tökéletes körformát is megtöri mint román rohamrendőr a magyart), teletöltötte vízzel, és felrakta a jobb sorsra érdemes szendvicssütőre, melynek csupán az alsó felét találták meg, de az éppen elég ahhoz, hogy tűzhelynek funkcionáljon, és elkezdte az idegőrlő várakozást. A gyors munkavégzésből már az olvasó is láthatja, hogy a zivataros homlokú művész nem először végezte el a műveletet, de a folyamatát még csak mi ismerjük, akik már látták, a kedves olvasó még nem, úgyhogy ha megengedi, most megismertetem vele.
Egyszer régen egy messzi-messzi bérlakásban ült II. Dózsa György és mint az felsőbb rétegekben elterjedt szokás, reggelizett. Délután háromkor, de hát a tízórait se tízkor eszi az ember (már aki eszi egyáltalán), a reggelit se csak reggel lehet enni. Azonban a lényeg irányába kormányozva figyelmünk csónakát, az akkor még csak serdülő (ki sert sűrűn fogyasztott bár tős, de inkább gyökeres fővárosiként sörként emlegette és ülni is szokott, főleg kapitányságokon, tehát a serdülő egy igen találó kifejezés rá) főhősünk pillái közelebb voltak a bezáruláshoz, mint az iskolai menza 14:59-kor. Látta ezt a gyönyörű lakás tulajdonosa is, aki nagymamai és magyartanári funkcióban volt jelen a szituációban (bár magyarul sajnos nem nagyon tudott, melyet megmagyaráz szerb származása és csillapíthatatlan gyűlölete minden iránt, ami magyar), és kétségbe, majd gondolkodóba esett. A sok esés szerencsére nem ártott neki, és külső szemlélőként talán azt is mondhatnánk, hogy serkentette agyműködését, de tévednénk, hiszen aki ismeri – és én is ezen szerencsétlenek táborát erősítem vagy gyengítem – pontosan tudja, hogy nála a gondolkodás folyamatát a legritkább esetben követte a megvilágosodás, ám sokkal gyakrabban az elszenderedés folyamata. Mindazonáltal ezen egy esetben a gondolkodást gondolat követte, melyet minden magyartudását bevetve a világ tudtára adott az alábbi felkiáltással:
– Kávé!
Majd meg sem várva a tapsot, ami egy ilyen beszédet teljes joggal követett volna (bár lehet, hogy a műértő hallgatóság hiányában a tapsvihar később érkezett volna, mint a harmadnapra jósolt vihar), és három sietős lépéssel a szobakonyha másik sarkában termett, leemelte a már korábban méltán méltatott kávéfőző fedelét, és az éltető sárgásbarna folyadékból (mely ezen egyedi árnyalatát a mosogatás világrekord ideig tartó mellőzése miatt szerezte) egy gyönyörű bádogbögrébe töltött egy keveset, és imádva utált (mert nagymamaként imádta, de szerb patriótaként utálta) unokájához lépett, és magasztos beszédét megismételve az alábbiakat fűzte a cselekmények láncához:
– Kávé.
Ezen testet, lelket és bádogbögrét egyaránt megrázó szónoklat után az inkább emberi, mint isteni nedűt finoman az elszenderedéssel hősiesen küzdő elé rakta. A bizalmatlan leszármazott megszemlélte a bizalmat kevéssé gerjesztő folyadékot, és felemelte kétkedő tekintetét nőági felmenőjére. Ám ekkor eszébe jutott apja bölcs tanácsa:
„-Kisfiam! Aztat a egyet azt jegyezd meg azt, hogy a mama nem tudja mindig, hol van ésilletve nincsen, és ha idegbe gyün, akkor bizony lelke Koszovó hegyei közé repíti, és olyankor hát elkövetget akkor háborús bűnöket. De hát nem tehet róla a mama, hogy szerbnek született a mama, fogadjuk el így is, lehetne rosszabb is, például ha kirgiz a mama. Te se szeretnél kisfiam kirgiz mamát, ugye? Akkor hát hadd legyen nyugodt a mama, ne mondj ellent neki, úgyse értené meg a mama!”
A főszereplő apjára mindig hallgatott, mert igen bölcs embernek tartotta, ezért ismét megfogadta a jó tanácsot, és az ellentmondást nem tűrő rokon adományát megköszönve lélekben elfogadta. Ezen elfogadást azonban teste nem tudta követni, és a serkentő nedűt nem fogadta be, amit a főszereplő a világ tudtára is adott, ekképpen szólva:
– Jajj.
A történet további részét a rendelkezésre álló idő szűkében nem részletezném; remélem, hogy a folytatás tükrében ezen részletek kihagyását a kedves olvasó meg tudja nekem bocsátani. Viszont az elgurult fonalat felvéve, ettől a pillanattól kezdve a főhős és a nemes folyadék örök kapcsolatot kezdtek, mondhatni szerelem volt első hányásra. Ám kedvenc, már felserdült II. Dózsa Györgyünk anyagi helyzete nem engedte meg egy igazi kávéfőző beszerzését, és bár időszakosan kölcsönzött egyet-egyet éjszakai látogatásainak színhelyéről (igen kölcsönzött, ha odamennek és visszakérik egész biztosan visszaadta volna, hiszen talpig becsületesnek ismertem meg), ezeket általában elcserélte pár üvegre kedvenc nektárjából, a Kőbányaiból. Így volt ez a cselekmény időpontjában is, ezért tudott Dr. Doktor kedvenc italából fogyasztani, és ezért forrt most a víz a tökéletes kör formájú edényben.
Talán magyarázatra szorul még a hőforrás is, mely valami megmagyarázhatatlan okból nem széles körben elterjedt módszer, bár ehhez hozzájárulhat az is, hogy a gyártók nem gondolva a lehetőségekre felső résszel együtt, sőt egybeépítve árulják a szendvicssütőket. Ezen egyébként a felhasználó igen gyorsan segíthet, csupán egyszer kell a szemétdombra dobni, ahogy ezzel is történt, és kellő tapasztalattal a szükséges helyen ketté lehet szedni, előállítva egy tűzhelyt és némi haszonvasat. Ha az ember igazán mérnöknek érzi magát, akár egy grillrácsot is szerelhet rá, ezt ismét csak könnyű beszerezni, ott állnak összehajtogatva a Tesco parkolóban, csak egy százasért el is lehet tolni és majd az otthon melegében a lapra, illetve kerékre szerelt grillrácsokat függetleníteni. Így jártak el önjelölt lakatos kollégáim is, és azóta járul hozzá ez a zseniális találmány II. Dózsa György otthona melegéhez.
De ezen röpke kitérő után térjünk is vissza a cselekmények folyamához, melyek megállíthatatlanul hömpölyögtek előre a lakás oly sokat emlegetett helyiségében. Az Egyetlen Rezső a cselekmény fonalának újbóli felvevésének pillanatában épp a geometriailag kifogástalan fazék mellett állt, melyben csendesen bugyogott a víz, halk sistergéssel ki-kicsapva a szendvicssütőre. A ciklonokkal tarkított homlokú művész épp a zsebeit vizsgálgatta, hasonlóan a doktorhoz, ám épp ennek, a számára nem annyira előnyös vizsgálódásnak az eredményeit mérte fel. Elcsüggedve állapította meg, hogy a tegnap talált két tíz és egy ötforintos már új gazdára lelt, és elkeseredését csak fokozta, hogy másfél hetes cigarettacsikk-gyűjteménye, melyben városszerte szerzett igazi különlegességek foglaltak helyet, is tulajdonost váltott. Ekkor ért el kutakodásában az egyedi szabású zakója felső zsebéhez, melyben összes műveit tartotta, és az olvasáshoz használt rézdrót-keretes szemüveglencse foglalt helyet, melyet monokliként csíptethetett szeme elé, és ilyenkor a díszpolgári benyomást csak az zavarhatta meg, hogy a szemüveglencse téglalap alakú, és enyhén törött volt. Ezt a látásjavító segédeszközt próbálta épp kihalászni zsebéből, hogy aztán összes műveit leltározza és megállapítsa, valóban összes művei-e, vagy őszintén elkeserítő módon abból is akaratán és tudtán kívül leadózott meghatározhatatlan százalékot a jó doktornak, meg nem valósult segítségéért cserébe, mikor beütött, mint ahogy villám csap a mezőn álló madárijesztő hülye kalapjába, mint ahogy ideges lakberendező üti a százasszöget a gipszkartonba, ahogy túl magabiztos gördeszkás üti be térdét a vizes aszfalton, beütött a katasztrófa. Ugyanis az Egyetlen Rezső megtalálta a monoklit. Ez még nem hangzik veszélyesen, sőt az sem, hogy elkezdte kiemelni a zsebéből. De itt jön a tragédia! Ahogy a havazó homlokzatú tollforgató meghúzta a monoklit, hogy kiszabadítsa összes művei szorító markából, beleakadt az „Elmélkedések egy tiszta nadrág esetleges hiányáról” címet büszkén viselő vígóda egyetlen eredeti példányába, és összegabalyodván papír a dróttal, egy közös utazásra invitálta a zsebből kifelé. El is hagyták hát együtt az ízléses ruhadarab túltelített tárolórekeszét, ám a szabadságérzet úgy megmámorosította a szabad eget és plafont régen látott divat és egészségügyi félreértést, hogy elengedte a kicsit gyűrött zsírpapírt, amely őszi falevélként hullott alá, egyenesen a végtelen szimmetriatengellyel rendelkező edény irányába, majd azt elérvén alámerült a zúgó habokba. Az Egyetlen Rezső olyan késésben melyet bármelyik nyári vonatjárat megirigyelt volna utánakapott, ám már csak soha fel nem melegedett, mégis a szólás szerint kihűlt helyét érhette el, ezért csak állott ott, mint villamos, mikor a vihar leszakítja fölüle a vezetéket, majd miután feldolgozta a veszteséget, rettenetes szomorúsággal kiáltotta ki a felismert helyzet rövid és tragikus leírását:
– Forr a dalom!
És az kitöre vala.