Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal juhász. Egy nyári napon, mikor a nyájat őrizte a fűben pihenve, az egyik bárány kivált a többiek közül, és mintha megbűvölték volna, ment előre. Az állat hamar eltűnt a szeme elől, így jobbra-balra kémlelve kereste a meglepően gyors bárányt. Ahogy ment, egyre ködösebb tájra ért. Háta mögött hallotta kutyája ugatását és egy-egy birka bégetését.
A hangok egyre halkultak, ahogy a köd sűrűsödött körülötte, de észrevette az elkóborolt juhot. Sietni kezdett felé, az állat azonban újra eltűnt a szeme elől. Néhány pillanat múlva megértette, miért. Egy erdő magasodott előtte, hatalmas fái mögött pedig fel-feltűnt a birka. A juhász követte egészen az erdő közepéig, ahol az eddigieknél fiatalabb, mégis magasabb fa állt. Törzsébe gyönyörű nőalak volt faragva, ahogy a juhász közelebbről megnézte, el is csodálkozott rajta, milyen élethű. A bárány bégetve megállt mellette. A legény csak ekkor nézett körül. Mindenütt állatok feküdtek a földön, szuszogásuk ijesztően hatott a ködös erdőben. Még a fák is mintha aludtak volna.
A juhász ekkor halk, női sírást hallott. A fák közé nézegetve kereste a hang forrását, de mivel nem látott senkit, elindult megkeresni honnan jöhet a titokzatos zokogás. Ment, mendegélt, egészen az erdő széléig, ahol megpillantotta nyáját. Kutyája le sem vette a szemét a birkákról, akik azonban az elkóborolt juhhoz hasonlóan furcsán kezdtek viselkedni. Egyre többet nézegettek a titokzatos erdő felé. Egy-egy néha még meg is indult, de a pásztorkutya visszaparancsolta őket a nyájba. A juhász még egyszer visszanézett az erdőre majd elindult vissza a nyájhoz, nyomában a kóbor báránnyal.
Teltek a napok, a legény pedig csak nem tudta kiverni a fejéből az erdőt és a gyönyörű nőalakú faragványt. Akárhányszor legeltette a nyájat, mindig elnézett az erdő felé, de el is kerülte, nehogy az egyik állat megint elszökjön. Hét nap elteltével azonban már nem bírta tovább, és bárányait kutyájára bízva elindult újra a fák felé.
Elhatározta, hogy először a zokogás forrását fogja megkeresni. Úgy gondolta, az a legegyszerűbb, ha visszamegy a faragott fához, és onnan indul el. Ahogy az erdő közepére ért, látta, hogy a fa előtt egy kis virágcsokor hever. Zöld szalaggal volt átkötve, rajta a juhász számára érthetetlen betűkkel írt szöveg. Körülnézett, de most sem látott senkit, nem is hallott sírást. Elindult, hogy körülnézzen. Ahogy ment, mendegélt, egy kis házzal találta szemben magát. Bent egy fiatal nő tevékenykedett. Az illatok alapján éppen főzött. A legény gyomra megkordult, hát bekopogott az ajtón. A nő meglepett arccal nyitotta ki, majd felderült és betessékelte. Leültette, hozott neki egy pohár vizet, majd visszatért a főzéshez, közben kérdezgette a juhászt.
– Ki vagy, fiam?
– Péter. A szomszéd faluban lakom, juhász vagyok.
– És hogy kerültél ebbe az elhagyatott erőbe?
– Hát… az egyik bárányom talált rá. Elkóborolt a nyájból, én pedig utána indultam, de csak az erdő közepén értem utol. És maga kicsoda?
– Én az erdő boszorkánya vagyok.
A legény meglepett arccal kicsit hátrább húzódott, és gyanakodva nézett a kondérra, amiben talán étel, talán méreg főtt. Nem tudta eldönteni.
– Nem csak gonosz boszorkák vannak ám – mondta kicsit sértődötten a nő.
– Elnézést. – A juhász elszégyellte magát, és visszahúzta a székét az asztalhoz. – És miért él itt ilyen egyedül?
– Hosszú történet az.
– Szívesen meghallgatnám, ha nem bánja.
A boszorkány letett egy tál levest a legény elé, tett egyet magának is, majd leült, és mesélni kezdett.
– Egy reggel, már majdnem száz éve, eljött hozzám a király és a királyné, mert gyermeket szerettek volna. Akkoriban még mindenki tudta, hogy vannak jó boszorkák, akik megsegítik a bajbajutottakat. Az uralkodó pár sokat segített nekem, megengedték, hogy az erdőben éljek, jó barátságban voltunk. Megadtam nekik, amit kértek, egy gyönyörű, egészséges és okos kislányt. Elnevezték Angelikának és azt mondták, én leszek a keresztanyja. Nagyon boldogok voltak, megígérték, hogy meghívnak a kislány számára rendezett születésnapi bálra. Vártam, hogy meghívó érkezzen, ám nem jött semmi és senki. Vártam egy, majd két évet, végül három évvel a kívánságuk teljesítése után ellátogattam a kastélyba. Dühös voltam rájuk, próbáltak megállítani, azonban nem hallottam, miket mondtak, csak odamentem a totyogó kislányhoz és megátkoztam, hogy éjjel lehet csak ember, napközben faként kell élnie. Ezzel azonban még valamit adtam neki, amit magam sem tudtam. Odaadtam neki az erdő lelkét. Én voltam az őrzője, ezért lehettem az erdő boszorkánya. Vigyáznom kellett volna rá. A kislány sírni kezdett, majd szép lassan apró fácskává változott. Gyökerei a márványpadlót áttörve igyekeztek elérni a talajt, de az messze volt még. A király dühösen kiabált velem, a királyné sírva futott oda gyermekéhez. – A boszorkány lehajtott fejjel mesélt, kerülte a legény tekintetét. Talán pár könnycsepp is legördült az arcán a bűntudattól. – Elvittem a kislányt az erdőbe. A király és a királyné minden éjjel ellátogattak hozzá, én pedig próbáltam levenni róla az átkomat, de sehogy sem sikerült. Amikor a hercegnő örült, az egész erdő ragyogott, amikor szomorú volt, minden komor és bús lett. Ekkor jöttem rá, hogy mit adtam oda a kislánynak és miért nem tudom újra emberré tenni. Elmondtam a szüleinek is, akik nehezen bár, de belenyugodtak, hogy a lányuk nimfa marad örökre. Ahogy Angelika nőtt, egyre jobban megkedvelt engem is és az erdőt is. Egyvalamit azonban mindig hiányolt. Az embereket, barátokat, és ahogy idősebb lett, a szerelmet is. Én nem tudtam megadni ezeket, hisz az erdőbe nem jött be más, csak a szülei. Egy hajnalon odajött hozzám. Megkérdezte, hogy nem kaphatna-e egy olyan évet, amíg csak ember. Tudtam, hogyha elmegy és nem jön vissza, mert megtalálta azt, ami hiányzott neki, akkor az erdő elszárad, mivel a lelke elhagyta. Alkut kötöttünk. Elmehet egy évre, és ha megtalálja a szerelmet, és megkapja a szerelmes csókot, akkor ember marad. Ha azonban az egy év alatt nem találja a szerelmet, akkor visszatér az erdőbe, és száz év alatt teljesen fává fog változni. Ezalatt az idő alatt a szerelem még megtalálhatja, és ha ez megtörténik és megcsókolják, akkor ugyanúgy örökké ember marad. Angelika beleegyezett. Emberekkel akart találkozni, megismerni a világot. Hát emberré változtattam. Az erdőn látszott, hogy Angelika mikor boldog és mikor szomorú. Egy év elteltével visszatért az erdőbe és sírni kezdett. Először csak nem tudott elmozdulni onnan, ahol ült, majd gyökerei és ágai lettek. Kilencvenkilenc éve napról napra egyre inkább fa, mint ember, az erdő pedig alszik. Ha találnék valakit, aki képes lenne tiszta szívéből szeretni őt és felébreszteni egy szerelmes csókkal, talán sikerülne visszaállítani a rendet az erdőben és a királyságban is.
A boszorkány sírni kezdett, szeme azonban a legény arcát fürkészte. A juhász megérezte ezt, kicsit zavarba jött, majd az ablakon kinézve látta, hogy esteledik. Eszébe jutottak a bárányok és a kutyája. Hihetetlen dolgokat tudott meg ma az erdőről, de úgy érezte, nem tehet semmit. Illedelmesen megköszönt mindent, megígérte, hogy még visszajön, majd kisétált a kunyhóból. A boszorkány szomorúan nézett utána, majd mindent elpakolt a helyére, kiment Angelikához és elmesélte neki, hogy ki járt nála és hogy talán van remény. Minden nap elment az erdő közepére, hogy meséljen. Mindent elmondott, ami új volt, mindig próbálta biztatni a lányt, hogy van remény.
A juhász visszatért a birkákhoz, megszámolta őket, majd visszaterelte a nyájat a városba. Nem mesélt senkinek az erdőről és a boszorkányról sem. Gondolkodnia kellett. Tetszett neki a királykisasszony, de nem tudott róla többet, csak azt, hogy gyönyörű és hogy egy erdő lelke lakik benne. Megint egyre gyakrabban gondolt az erdőre, a lányra és történetére, a boszorkányra, aki bízik benne, hogy felébreszti Angelikát. De milyen lehet vajon, ha kilencvenkilenc év alvás után egy vadidegen csókjára ébred fel egy nemes kisasszony? A juhász még sosem találkozott nemes emberekkel. Kicsit zavarba jött a saját gondolataitól, hát úgy döntött, nem engedi meg magának, hogy akár egy percig is az erdőre, vagy az ott történtekre gondoljon, de újra és újra eszébe jutott, amint az erdő közelébe ért a birkákkal.
Egy alkalommal, mikor a legény a nyájat őrizte, elaludt. Egy lányról álmodott, akit régen szeretett, de aki nem szerette őt viszont, játszott az érzéseivel, kihasználta, hogy szereti őt, hogy mindent megtesz, amit kér. Aztán a lány hozzáment egy másik férfihoz, aki gazdag volt, és nagy vagyont és házat ígért neki. A legény álmában ekkor bement egy gyönyörű erdőbe, ahol egy nőalak várta, kitárt karokkal, homályos arcán csak ragyogó mosolya volt látható. Az álombeli juhász arcán is mosoly jelent meg a könnyek helyett és karjaiba zárta a nőt.
Mikor felébredt, a birkák békésen legelésztek a réten, mögöttük felsejlett az alvó erdő sziluettje. A legény elindult arra, bement egészen a közepéig, ott megállt a fa előtt és beszélni kezdett hozzá.
– Angelika! Én mindent tudok a maga történetéről, de maga semmit nem tud rólam. A nevem Péter, juhász vagyok, a városban lakók birkáit viszem nap mint nap legelni. Nem vagyok nemes, nem is akartam soha az lenni. Most mégis itt állok maga előtt és arra készülök, hogy felébresszem önt, mielőtt végleg fává változna. Nem tudom, hogy szeretem-e magát, de mióta először megláttam, nem tudom kiverni a fejemből.
Ahogy beszélt, végigsimított a lány arcán, majd közelebb hajolt és csókot lehelt Angelika szájára. Semmi nem történt. A legény elhúzódott, majd sóhajtva hátat fordított a fának és elindult vissza a nyájhoz. Ekkor mellette egy őz ébredezni kezdett, felállt, majd elindult az erdő széle felé. Egy nyuszi ugrált el Péter lábánál, majd egyre több állat mozgolódott, és mikor a juhász visszafordult a fa felé, egy gyönyörű lány állt előtte, kicsit zavart kifejezés ült az arcán, mégis, mikor megpillantotta Pétert, mintha megkönnyebbült volna. A boszorkány sietett feléjük, megölelte Angelikát majd – nem kis meglepetést okozva ezzel a legénynek – Pétert is.
Angelika nem kérdezett semmit, sőt, régi ismerősként, barátként köszöntötte a juhászt. Tudta a nevét, hogy honnan jött, hogy hogy került az erdőbe és mindent, ami kilencvenkilenc év alatt lezajlott a világban. Mindent hallott, amit mondtak neki, míg aludt, bár kicsit zavarban volt, amikor kiderült, hogy Péter megcsókolta. Aztán azon lepődött meg, hogy nem fa. Pedig nappal volt. A boszorkány látta, hogy az erdő ragyog, pont, mint Angelika arca a boldogságtól. Péter is nagyon boldognak tűnt.
A juhász egy esztendővel később megkérte a hercegnő kezét, együtt laktak az erdőben, összeházasodtak és lett két gyönyörű gyermekük. A boszorkány figyelte Angelikát és az erdő lelkét, őrizte őket, ahogy azt megígérte a királyi párnak. Az erdő pedig soha többet nem volt sötét, vagy szomorkás, ragyogott a boldogságtól. A városlakók is felfedezték szépségét, piknikezni jártak a rétre, ahol régen egy gyönyörű nagy fa állt.